Through the air

http://www.myspace.com/ceilidhjoandthe

as I say the words, meaning fades away
as I say the words, meaning fades away
so I hum alone gently in the tune
sing a poem from the sun to the moon
you are, I am
you are, I am

well I'm tired of situations, how to wear my hair
judgements and false conceptions
change is rolling
through the air
through the air

there are futures in the pictures rolling through my mind
there are meanings and coincidences
it'll be fine
it'll be fine
you are, I am
you are, I am

van a "blabla"-nak magyar megfelelője?

mindenkinek eljön időnként az az időszak, amikor mindent elcsesz. legalábbis az idejét.

totál zombi vagyok, észre se veszem hogy telnek a napok, beszélnek velem az emberek. valami robotként reagálok, válaszolok, csinálom amit kell. tán lassanként kifogy belőlem is a lelkesedés?

fogjuk rá, hogy azért vagyok agyilag zokni, mert sok filmet néztem a hétvégén.
fogjuk rá az időre.
fogjuk rá a bizonytalanság-érzetre, ami a legnagyobb biztonságban is mindig ott van a háttérben.
ki nem állhatom a félelmet. nagyon ritkán jön elő, de akkor erős ugye, mert van. aztán bújkál megint.

nem divat a boldogság
ha valaki elmondja, hogy minden olyan jól kijön és egészséges és nem fáj a foga se a feje és van szabadideje és van családja és szerelme - az egyenesen unalmas. jön, hogy azt mondd: sakkó mi?
szerintem.

de az se áll jól, ha valaki siránkozik.
tehát mi az elvárt típus-viselkedés, ami normális? szociológus kellett volna legyek. vagy ki az aki ilyen kérdésekkel foglalkozik? valami kutató fajta. óh de minek is válaszolni bármilyen kérdésre? szerintem a kérdések nem azért vannak hogy helyesen válaszoljunk. hanem kitaláljunk valamit, ami jól hangzik és elképzelhető. egy szép mese :)

hehe.

they're building a wall








Na ez a blog valóban inkább a semmihez közelített az utóbbi időben.

Rámjött és elmondok valamit, ami eléggé elszomorított. Mióta hazaérkeztem külföldről, a házunk mögött és körül megjelent egy kerítés. El nem mondhatom, mennyire rosszul esik. Az utóbbi időben ebben a városban az emberek megbolondultak és mindent!!! elkerítenek. Kétségbe vagyok esve belül, de nem nagyon mutatom ki, me' hát bolondnak néznének. De ezek a kerítések elveszik a szabadságomat. Annyira jól esett tudni, hogy mehetek amerre jól esik, bármelyik ház fele a tömbház háta mögött, átgyalogolhatok a másik utcába a fák és növények között, igazán szép helynek számított ez a része Bukarestnek. De most jobban hasonlít egy börtönhöz, mint egy lakónegyedhez.

Mindig azt mondogatom, milyen jó volt kiskoromban, mert annyit bújócskáztunk, ismertem az utcának minden zugát, tudtam hogy bújjak el a kocsik mögé - most úgy parkolnak, hogy járda nincs, még a kocsik között elmenni sincs hely; tudtam melyik lépcsőházban hova lehet elbújni - azok most majdnem mind zárva, aztán régen tudtam a kódokat is egyesekhez, de akárhogy, most nem mernék bemenni egyikbe sem. Nagyon idegen, harapós hangulata van mindennek, pedig nincsenek már kóbor kutyák az utcánkban. Nem is tudnának itt élni, úgy el van barikádozva minden ház, csak a macskák tudnak valamennyire átmászni a kerítések alatt. Leginkább pedig azt élveztem bújócskázás közben, hogy elmentem egyik épület mögé és ott úgy végig tudtam menni a blokkok mögött, hogy néha körbejártam az összeset, az utca másik végén átmentem és visszaosontam túloldalon mikor már azt se tudták hol keressenek. Csodálatos volt. De most minden, de minden ház el van kerítve, a kapuk le vannak lakatolva. A gyerek, ha át is tudna mászni, nem mer, mert "vaddisznók" laknak minden házban (így hívom a rosszindulatú szomszédokat) és rádkiábálnak és a hideg kiráz ha arra méssz. El se mondom hány rossz, nagyon rossz élményben volt része szegény öcsémnek, meg anyunak. Szörnyű látni mennyi gonoszság lakik egyesekben, hogy képesek bárkihez "odaharapni", aki házuk tájékán jár. És sajnos ilyenkor az első reakcióm nagyon agresszív, de visszatartom magam, hisz nem vagyok vadember. De ők biztos nem úgy viselkednek, mint civilizált, felnőtt emberek, ezt tényleg nem mondhatnám. Ráadásul ezek nem is magán házak, csak tömbházak, nem kéne el legyenek kerítve!!! Teljesen szabad bárkinek járkálni ezek a házak között és körül, közös terület. De az emberek falakat építettek maguk köré és kizárják az életet és csak csend legyen és ne mozduljon semmi...


they're building a wall






Păi blogul ăsta arată mai mult a nimic în ultima vreme.

Îmi vine să scriu despre ceva ce m-a întristat destul de mult. De când m-am întors din străinătate a apărut un gard în spatele şi în jurul casei noastre. Nici nu pot spune cât de rău mă simt din cauza acestuia. În ultima vreme oamenii din oraşul ăsta au înnebunit şi îngrădesc tot!!! Înăuntru sunt exasperată, dar nu prea arăt că oamenii m-ar crede nebună. Dar gardurile astea îmi iau libertatea. Îmi plăcea aşa de mult să ştiu că pot să merg în orice direcţie îmi place, spre orice clădire din spatele blocului, pot să merg pe jos până pe strada cealaltă printre copaci şi plante, partea asta a Bucureştiului era cu adevărat frumoasă. Dar acum seamănă mai mult cu o închisoare decât cu un cartier de reşedinţă.

Mereu spun ce bine era când eram mică, ne-am jucat aşa de mult de-a v-aţi ascunselea de cunoşteam fiecare părticică a străzii, ştiam cum să mă ascund după maşini – care acum sunt parcate acum de nici nu mai există trotuarul şi nici să treci printre maşini nu poţi; ştiam în care scară unde să mă ascund – acum mai toate sunt încuiate, apoi mai ştiam codurile demult la unele, dar oricum acum n-aş avea curajul să intru în niciuna. Totul are un sentiment aşa de străin şi de arţăgos, deşi nu mai sunt câini vagabonzi. Nici n-ar putea să trăiască aici, fiecare casă e aşa baricadată, doar pisicile mai pot să treacă cât de cât pe sub garduri. Iar cel mai mult îmi plăcea când jucam v-aţi ascunselea, că mă duceam după o clădire şi acolo puteam să tot merg până la sfârşitul străzii, acolo treceam şi mă întorceam în spatele blocurilor pe partea cealaltă, de ceilalţi nici nu mai ştiau unde să mă caute. Era superb. Dar acum fiecare casă e îngrădită, porţile au lacăte. Un copil, chiar de-ar putea să se caţăre, n-are curajul, că sunt „mistreţi” în fiecare casă (aşa-i numesc pe vecinii răuvoitori) şi ţipă la tine dacă te duci încolo. Mai bine nici nu vă spun câte experienţe neplăcute a avut săracul de frati-miu şi mama. E cumplit să vezi câtă răutate e în unii, că sunt capabili să „atace” pe oricine care trece în faţa casei lor. Şi din păcate prima mea reacţie e să devin foarte agresivă, dar mă controlez că doar nu sunt o sălbatică. Dar ei sigur nu se comportă ca nişte oameni civilizaţi, maturi, asta chiar n-aş putea zice. În plus astea nici nu sunt case private, ci blocuri, n-ar trebui să fie îngrădite!!! E liber să te plimbi între şi în jurul acestor clădiri, e teren comun. Dar oamenii au constuit ziduri în jurul lor şi se izolează de viaţă şi să fie doar linişte şi să nu mai mişte nimic...