Megyünk takarni

[egy nyolc évvel ezelőtti fogalmazás]

Reggel felkeltem és rájöttem, hogy nem otthon vagyok, persze nagymamáéknál voltunk és éppen azelőtt való napon érkeztünk egy zsibbasztó út után. Mindenki felkelt már nyolc előtt, én még tízkor is lusta voltam felöltözni.
– Ez vakáció, én pihenni akarok!
– Mindjárt bejön papó és repülsz az ágyból! – mondta anyu fenyegetően.
– Ó, máris öltözöm.
Kimentem, reggeliztem, mindenki “megdícsérte” koránkelésem. Úgy tizenegy óra felé bejön Misi bátyám és nannyóhoz szól:
– Édesanya, hol a tarisznya? Megyünk a Ramocsa-tövére.
– Igen, ott az ajtó mögött.
– Hova? Takarni? Én is akarok! – szóltam bele.
– Én is! – utánozott öcsém.
Elmentünk takarni az egész családdal, csak nannyó maradt otthon, hogy finom vacsorát készítsen nekünk és különben is ő csak nagy ritkán, ha megforgatja a rendet.
A szekérre alig fértünk fel, én csakis azzal vagyok hajlandó utazni falun. Nem másért, de mikor hazamegyünk, én nem bírom ki, hogy ne szekerezzek egy kicsit, nagyon szeretem hallani a lovak ügetését, szeretem a szekér rázását a gidres-gödrös úton. Ha papóék mennek valahova, még ha nem is megyek velük, az utca végéig leszekerezem én is, majd gyalog visszamegyek. Nos, a Ramocsa-töve talán papóék legnagyobb földje és egy erdő mellett, a falutól nagyon távol van. A fű már le volt kaszálva, a rend szépen szétterítve. Mi meg kellett forgassuk. Anyuék neki is kezdtek a munkának, én még lustálkodtam, Misi bátyám pedig a kancát kötötte egy mogyoróbokorhoz, a csikót meg szabadon engedte. Sokat dolgoztunk, megforgattuk az egész rendet. Lacika, a hároméves kistestvérem egy bokor árnyékában ült és unatkozott, én néha odamentem pihenni. Miután befejeztük a forgatást, mindenki a bokor alá gyűlt és nekikezdtünk „ebédelni”, közben már délután volt. Szalonnát, paprikát, túrót, paradicsomot és persze kenyeret ettünk. Ahogy így leírom, most nem enném meg, de ott olyan finom volt, mintha királyi étek lett volna, hisz rendesen ki voltunk fáradva. Majd mindenki lefeküdt pihenni. Nagyon kellemes volt a szabad levegőn próbálni elaludni, de nekem valahogy nem sikerült, tehát felkeltem és elkezdtem gondolkodni, miket csináltunk más nyarakon itt. Eszembe jutottak szép emlékek, mint például az, hogy a közelben volt egy forrás és elmentünk volt oda is Miki bátyámmal és mennyi vízben jártunk. A gombaszedés is eszembe jutott, amikor az ottani erdőbe jártunk, majd utána nannyó többféleképpen megfőzte a sokféle gombát, én viszont nem bírtam megenni. Hát amikor tüzet raktunk és szalonát pörköltünk! Még most is összefut a nyálam! Miután meguntam a sok gondolkodást és légyhajtást, felálltam és mi volt a fejemben, nem tudom, de lefeküdtem a fűbe és begurultam a meredek oldalon. A fű torzsája összeszúrta derekamat, de kiszaladtam és begurultam újra és újra. Mások is ébredezni kezdtek én meg szédülni, úgyhogy leültem melléjük.
A férfiak szétnéztek és eldöntötték, hogy lehet összeszedni a rendet, mert estig haza kell menni és ki tudja milyen állatok járnak ide éjszaka! Én Józsit, a csikót tartottam szemmel, mert már eléggé nagy volt, ő is húzta a szekeret , tehát könnyen széttaposhatott volna és papó mindennap elmondta nekünk, milyen veszélyesek az állatok, hogy nem lehet megbízni bennük, de én valahogy mindig szembenéztem az állatokkal és szerénynek láttam őket. Ettől a csikótól azonban féltem, nem ismertem őt, láttam, hogy szeret szaladgálni. Laci közelében jártam, vigyázzak rá. Éppen gereblyéltem egyik boglya körül, amikor az a csikó mind közelebb és közelebb jött és mindenki megállt. A csikó egyenesen rám nézett 3-4 méter közelről. Megijedtem, de Misi bátyám, akiről elmondhatom, hogy szereti az állatait, azt mondta nekem:
Nyújtsd ki felé a tenyeredet!
Én félően megtettem, a ló meg kíváncsian, valami félelemmel nézett rám... Utána elment. Meg voltam ijedve, mégis nagyon kellemes volt végre szembenézni vele, olyan édes volt, gyerekes.
– Miért kellett kinyújtsam a kezem?
– Nem tudta, megharapjon-e vagy elszaladjon-e – felelte papó.
– Biztos azért figyelt meg úgy, mert ki van engedve a hajad – mondta Miki bátyám.
Kezdtük megrakni a szekeret, mert már minden boglya kész volt, papó felmászott tapodni, körbe, szépen összeszedtük, én már nyávogtam a vége felé, hogy menjünk már haza, el voltam fáradva. Végül óriási nagy szekér szénát raktunk, persze felmásztunk a legtetejébe, papó hajtotta a lovakat, Lacit magam mellé vettem. Most a szekér nem rázott, mint amikor üresen volt, hanem altatóan hintáztatott minden kis gödörnél. Papó rám-rám szólt, hogy ne nyúljak a faágak után, mert leesek, öcsém kacarászott. Mentünk hazafelé, már ment le a nap a dombok mögé. Mikor beértünk a faluba egy új világ tárult elénk: minden udvarba beláttunk. Mindenkinek köszöntünk és szerényen bámultunk be a kapuk mögött táruló csűrök, kutak és állatok sokaságára. A mi udvarunkat is megbámultuk, valahogy másképp nézett ki magasabbról, mint amikor lent szaladgáltuk Lacival, ahogy hazaértünk a hosszú kocsiút után. Misi leugrott és kinyitotta a kaput. Nannyóka már várt az ajtó előtt, de én még hátrahintáztam a csűr ajtajáig a szekérrel. Előreszaladtam teljes sebességgel, talán gyorsabban is, mert lejt az út a csűrtől elé a házhoz, és berontottam az ajtón. A drága nannyó hígpalacsintát készített nekünk, az én kedvencem!
Végül fáradtan bújtunk ágyba és álmodoztunk arról, mi lesz a következő nap. Vajon felkelek majd én is időben?

2002
VIII osztály

Prima zi

începe ca o zi obişnuită. Ceva se mişcă în apropiere şi e timpul să te scoli. Mai savurezi un pic lumina caldă care pătrunde prin pleoapele tale. E o senzaţie plăcută, să pluteşti aşa, ca într-un vis.
După ceva vreme, observi că s-a schimbat ceva în jurul tău. Pentru prima oară de când eşti aici, te simţi destul de incomod, încerci să te mişti, dar nu-ţi mai găseşti locul.
Dintr-o dată se rupe ceva în lumea ta şi simţi o mare agitaţie. Nu înţelegi ce se întâmplă. Ai mai avut momente de nesiguranţă, când simţeai nevoia să dai din picioare cu toată puterea, acum însă situaţia devine de-a dreptul sufocantă!
Timpul trece foarte greu şi tu vrei doar să scapi cât mai repede de aici, să te simţi iar în largul tău, în siguranţă. Nu e altă cale: trebuie să treci printr-o strâmtoare, sperând că dincolo lumea e mai frumoasă.
Dar nu e uşor. După câteva minute sau poate ore de chin, eşti liber, în sfârşit. Lumea de aici e plină de necunoscut acum: simţi o adiere rece, o lumină mult mai puternică şi trebuie să ţipi cât poţi de tare! Mai simţi o durere în locul noului tău buric.
Eşti spălat şi înfăşurat în ceva aspru, apoi eşti aşezat în braţele mamei... Guşti laptele cald care te calmează-ntro clipită şi auzi cum în apropiere bate inima care te-a crescut. Eşti totuşi în siguranţă.
Adormi liniştit, în sfârşit.

The first day




begins like any other day. Something moves nearby and it's time to wake up, but you enjoy a bit more the light shining in through your eyelids. It's a nice feeling to float like this, as if in a dream.
After a while, you notice that something changed around you. For the first time since you're here, you feel quite uncomfortable, you try to move, but you can't find your place.
Suddenly something breaks in your world and you feel a great disturbance. You don't understand what's happening. You've had moments of uncertainty before, when you needed to kick with your legs as hard as you could, but now the situation is becoming rather suffocating!
Time passes very slowly and all you want is to get out of here as quick as possible, to feel relaxed again, and safe. There is no other way: you must go through an opening, hoping that the world's better on the other side.
But it's not easy. After a few minutes or maybe hours of suffering, you are finally free. This world is full of unknown now: you feel a cool breeze, much brighter light and you need to scream as hard as you can! And you feel an ache in the spot of your new navel.
You're washed and covered in something rough, then you are put into your mother's arms... You taste the warm milk that calms you in a moment and you hear the heart that raised you beating nearby. You are safe after all.
You finally fall asleep, relaxed.

nini

Régebb arról írtam, „be the change you want to see in the world”, azaz légy te magad a változás, amit szeretnél látni a világban. Ha valamin változtatni akarsz, magadon van a legnagyobb hatalmad. Minden „ma”, minden pillanatban döntéseket hozol. Ezek pedig teljesen szabadok lehetnek, ha engeded. Nincs érv a cselevés ellen - hogy te soha nem tettél ilyent, vagy félsz, vagy úgysem ér semmit - hanem csak a „miért ne?”...

Ez volt a mai beszéd szép része. Ki lehetne bővíteni de mást akartam leírni.
Továbbra is kikötöm: írásom monológ jellegű, ilyenkor magammal beszélek hehe, nem tanácsolgatok másoknak. Ilyent csak magamnak engedhetek meg. :P

Pár hónappal ezelőtt volt, a Romana felé menet, de lehetne bármikor, bárhol. Megláttam a buszon két fiatal fiút, de még olyan licisek lehettek. Az olyan típus, aki úgy valahogy felhívja a figyelmet, különlegességével. Valami furcsa módon kicsit büszke vagyok, mikor érdekes öltözetű, esetleg hosszúhajú, friss embereket látok és úgy képzelem talán személyiségük is olyan érdekes, mint kinézetük. Nem mintha a látszat alapján ítélném meg az embereket, de mégis néha felfigyelek bizonyos emberekre és magamban elmosolyodok, gondolván... lehet érdekes dolgok járnak néha fejükben, talán valami nagyon eredetivel is foglalkoznak, mittomén.
Leszállok, elmegyek feltölteni a buszra, metróra való kártya-pénztárcát, s mikor megyek vissza, nem is tudom milyen dolgom volt... hát látom, hogy az egyik menő kölyök az előbbiek közül gond nélkül ledob a földre egy kiürített cigisdobozt.
Nemtom, lehet nem vagyok normális DE ÚGY FELDÜHÖDTEM!!! És nem csináltam semmit. Mondjuk jó csúnyán rájuk néztem. (hatásos nézésem tud lenni, de hát az csak nézés)
Nagyon jött hogy odamenjek, felvegyem a földről és visszaadjam neki, hogy „leejtetted ezt!”. De nem tettem, nem volt merszem. Hogy lehet, hogy jó fejeknek néztek ki és ennyire parasztok??
(Ha parasztoknak néztek volna ki, akkor is felhúzódom, de kitudja. De hogy néznek ki a parasztok? Kényes téma az emberek külalakját taglalni. Ki mint képzeli, úgy gondolja.)
Szóval. Igazán fel kellett volna vegyem és a kezükbe nyomjam, nem volt vesztenivalóm. Kicsit lehet vagy kiröhögnek vagy megharagusznak, sakkó mi. Legalább tettem volna valamit hahaha.
Azóta még legalább kétszer előfordult, hogy körülöttem levő gyalogosok véletlenül vagy tudatosan szemeteltek és ez által taposták az idegeimet. Mert minden alkalommal jött, hogy felvegyem. És nem tettem. És mindig mondtam, hogy majd következőben.
Valamikor majd megteszem. (S felhúzok egy tudatlan szemetelőt. hehe)
Amúgy is minek vagyok olyan érzékeny? Úgyis majd valaki összegyűjti. Úgyis a szemétdombra kerül. De valahogy ez a nemtörődömség, a tisztelet teljes hiánya a körülötted levő helyek és emberek iránt... no. Dejó hogy van blog ahol kiírjam magamból hahaha
Szemetelők, legyetek résen! Lehet elkaplak! És idegesítő lesz! :P


uite


Mai demult am scris despre „be the change you want to see in the world”, adică fii schimbarea pe care vrei s-o vezi în lume. Dacă vrei să schimbi ceva, cel mai la îndemână eşti tu însuţi. În fiecare „azi”, în fiecare moment iei decizii. Iar acestea pot fi cu totul libere, dacă îţi permiţi acest lucru. Nu există argumente împotriva acţiunii – că tu n-ai făcut aşa ceva niciodată, că ţi-e frică, că nu merită - ci numai un „de ce nu?”...
Asta a fost partea frumoasă a discursului de azi. Aş mai putea adăuga, dar vroiam să scriu despre altceva.
Subliniez că scrierile mele au în continuare un caracter de monolog, vorbesc cu mine însumi, nu arunc cu sfaturi la alţii. Nu-mi permit să fac aşa ceva. :P

S-a întâmplat acum câteva luni în drum spre Romană, dar s-ar putea întâmpla oriunde, oricând. Am văzut în autobuz doi băieţi tineri, probabil liceeni. Genul care atrage atenţia prin originalitate. În mod straniu sunt un pic mândră când văd oameni proaspeţi, cu îmbrăcăminte interesantă, poate cu părul lung, şi-mi imaginez poate şi personalitatea le e la fel de interesantă ca înfăţişarea. Nu de parcă i-aş judeca pe oameni după aparenţe, dar totuşi uneori observ anumiţi oameni şi-mi zâmbesc gândinu-mă... poate uneori le vin idei interesante şi poate se ocupă uneori cu chestii originale, ştiu eu.
Cobor, mă duc să-mi încarc cardul de metrou şi autobuz şi când mă întorc, nu mai ştiu ce treburi aveam... şi văd că unul dintre tipii cool de dinainte aruncă fără nicio problemă o cutie cu ţigări terminată pe jos.
Nu ştiu, oi fi eu ciudată, DAR M-AM ENERVAT AŞA ÎNTR-UN HAL! Şi n-am făcut nimic. Da, m-am uitat la ei urât de tot. (pot să mă uit aşa cu efect, dar e doar o privire)
Îmi venea să mă duc la ei, să ridic cutia de pe jos şi să le-o dau înapoi zicând „ţi-a căzut asta!”. Dar n-am făcut nimic, n-am avut tupeu. Cum se poate că arătau de treabă şi sunt atât de bădărani??
(Dacă arătau ca nişte bădărani, tot mă enervam, dar cine ştie. Dar cum arată nişte bădărani? Nu e bine să discuţi aspectul fizic al oamenilor. Fiecare cum îşi imaginează.)
Deci. Ar fi trebuit să-i înmânez gunoiul, nu aveam nimic de pierdut. Poate râdeau de mine sau se enervau, care-i problema? Măcar făceam ceva.
De atunci s-a mai întâmplat cel puţin de două ori ca pietonii din jurul meu să arunce intenţionat sau din greşeală gunoiul pe stradă şi să mă calce pe nervi. De fiecare dată îmi venea să le ridic obiectul respectiv. Şi n-am făcut-o. Şi-mi ziceam: data viitoare.
O voi face mai devreme sau mai târziu. (Şi voi enerva un trecător)
Da de ce sunt aşa de sensibilă? Oricum gunoiul ăla va fi adunat. Oricum ajunge la groapa de gunoi. Dar nepăsarea asta, lipsa totală de respect faţă de locurile şi persoanele care te înconjoară... asta e. Ce bine c-am un blog să le scriu pe astea.
Voi, care aruncaţi gunoi pe stradă! Vă previn! Dacă vă prind ar putea fi enervant! :P

nem vagyok lírai én

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
(J.A.)


Nincs színem, se nemzetem
se korom, se méretem,
se helyem, se vallásom,
se jövőm, s biztonságom.

nem vagyok senki.
nem vagyok önmagam.

ami mindig van, volt és lesz,
az velem is, nélkülem is meglesz.

nem vagyok.
csak az élet.



Lyrical "I" am not


Without father without mother
without God or homeland either
without crib or coffin-cover
without kisses or a lover
(A.J.)

Without colour without nation,
without safety or religion,
without size and without age,
without future or a place.

I'm nobody.
I'm not myself.

that which is, was and will be,
with or without me, it shall well be.

I am not.
but life.

procrastinating*

= to put off doing something, especially out of habitual carelessness or laziness.

...or out of being terrified you might not be able to finish it. twisted


Nicu Alifantis - Ce bine ca esti

*this is not a cry for help, it's just the new word of the day!